God of War: Ragnarök lezárja Kratos skandináv mitológiájának korszakát, de nem mielőtt jó 40-50 órát töltene a Sony eddigi egyik legjobb harmadik személyű akciójátékával: valami olyasmi, ami előreviszi a műfajt a művészi és a technikai varázslat, de a karakterek ábrázolásában is.
Drámaként a teljes tonális skálát lefuttatja a tekintélyes HBO-drámától a Wrestlemania-ig, és tele van a sorozat valaha volt legjobb akciólátványaival (ami nagy teljesítmény, tekintve, hogy Az egész sorozat azzal kezdődik, hogy Kratos átugrik egy hajótörést szenvedett flottán, hogy megöljön egy hidrát), de rengeteg csendes, visszatükröző pillanat is van, amelyek lehetővé teszik az ingerlést.
A levágás és a hasítás között rengeteg gyengéd pillanat van.
Csodálatosan egyedi képet ad magukról az istenekről is. Ebben az ábrázolásban Odin egy bűnöző család fejeként jelenik meg, valami olyasmivel, ami hasonlít Tony Soprano-hoz vagy Vito Corleonéhoz: erős, mégis fél. Féltékenyen őrzi státuszát, hajlandó hatalmas áldozatokat hozni vagyonának megóvása érdekében, de végül rosszul van felszerelve, hogy ellenálljon a változó időknek. Éles ellentétben áll a karakter hősies, jóindulatú idegen változatával, amelyet olyan dolgokban láthattunk, mint a Marvel. De, meg merem mondani, ez valószínűleg sokkal közelebb áll a forrásanyaghoz: a régi isteneknek nehéz volt tetszeni.
A God of War részei gyakran úgy érzik, mint az iparági trendek barométerei, amelyek jellemzik és példázzák a videojátékokat megjelenésük évében. Lenyűgöző, hogy ez (mint 2018-ban, de ezúttal inkább) vitathatatlanul a The Last of Us és a Skyrim közötti középpontnak mondható. Lineáris és karakterközpontú, de tele van nyitott felfedezéssel. Ez egy kavicsos realizmussal van rögzítve, miközben a fény és a varázslat epikus fantasy látványossága. Az AAA legjobbjait itt találja meg, a PlayStation Exkluzív csomagok legnagyobb slágerei között.
A Ragnarök az Unchartedtől az Elder Scrollsig mindennek nagyszerű konvergenciája.
Az a tény, hogy ez még mindig egy utolsó generációs játék (bár a legjobban PS5-ön játszható), arra utal, hogy itt talán egy fennsíkra értünk: elképzelhető, hogy a videojátékok olyan jók, mint valaha is lesz, és az ezek felépítésére és működtetésére szolgáló továbbfejlesztett technológia egyszerűen nem fog olyan forradalmi fejlődést eredményezni, mint amilyenhez megszokhattuk e médium viszonylag rövid élettartamának első évtizedeiben. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lehetnek izgalmasak vagy úttörőek: ez csak azt jelenti, hogy elértük azt a pontot, ahol a festmény érdeme elválik az ecsetvonások minőségétől.
Rengeteg összetörő pici fickóval fogsz találkozni az út során, mert ez nem egy fantasy játék sok zúzós srác nélkül.
Ha a legújabb, kategóriájában legjobb AAA-játék egy évtizedes hardveren fut, akkor lehet, hogy éppen elértük azt a pontot, ahol szeretett médiumunkat a technológia helyett a képzelet hajtja. A barométer állása szerint ezt úgy fognám fel, hogy napsütés előttünk áll.